Mesélj egy kicsit arról, hogyan kezdtél el jégkorongozni, és melyik amerikai egyetemen tanultál?

Fiatalon, körülbelül 4-5 éves koromban kezdtem el közönségkorcsolyázásra járni. A nővérem műkorcsolyázó volt, és a szüleim úgy gondolták, hogy a hideg levegő jót tesz majd nekem. Miután már jó ideje jártam, Bartalis József edző megkérdezte tőlem, miért nem csatlakozom a kicsikhez korcsolyaoktatásra, amire azt válaszoltam, hogy azért, mert én már mindent tudok. Miután ezt bemutattam neki, meghívott a legelső edzésemre.

Az egyetemi pályafutásomat a Castleton University-n (ma Vermont State University) töltöttem, ahol üzleti menedzsmentet és számítástechnikai mérnöknek tanultam.

Visszatekintve, miért döntöttél úgy annak idején, hogy Amerikában szeretnél tanulni és hokizni?

Győrben kezdtem el jégkorongozni, egy nem hokis családban, így eleinte nem tudtuk a különböző szinteket, vagy hogy hol lenne a legjobb hely a fejlődésre.

Amikor Magyarországon belül szerettem volna egy lépést feljebb lépni, szinte minden nap Budapestre utaztam edzésre. A folyamatos utazás nagyon fárasztó volt, ami ráébresztette a szüleimet és engem is, hogy olyan helyet kell találnunk, ahol az iskola és a sport integrálva van. Ez vezetett először az Okanaganhoz, ahol megismertem az NCAA-t, és ott tűztem ki ezt hosszú távú célként.

Most, hogy lediplomáztál, hogyan látod: mennyire változtatott meg ez az időszak emberileg és sportolóként?

Rengeteget változtam az egyetem alatt, sportolóként és emberként egyaránt. Minden reggel szabad volt a jég a csapattagok számára, és én ezt teljes mértékben kihasználtam. Így hoki szempontból úgy gondolom, hogy sokat fejlődtem.

Személyes szinten nagyszerű, életre szóló barátokat szereztem, megtanultam többé-kevésbé önállóan élni, és azt is felfedeztem, hogy mi más iránt tudok rajongani a jégkorongon kívül, mint például a főzés.

Mit látsz a legnagyobb különbségnek a magyar és az amerikai jégkorong kultúra, edzésrendszer és bajnoki rendszer között?

Szerintem a legnagyobb különbség a játékosok számában és az iskolarendszerben van. Amerikában rengeteg iskolának van saját csapata, és a játékosok nagyon gyakran több sportágban is versenyeznek a középiskola végéig. Ha folytatni akarják, általában még az egyetem előtt meghozzák a döntést, hogy melyik sportágat tartják meg. (Bár több olyan embert is ismertem, aki még az egyetemen is két sportágban versenyzett.)

Az iskolák mellett számos klubcsapat is létezik több szinten. A sok csapat jelenléte nemcsak azt jelenti, hogy több a játékos, hanem versenyhelyzetet is teremt a csapatokon belül: akik nem elég jók, azoknak alacsonyabb szinten kell folytatniuk, míg a társaiknál jobban teljesítők feljebb léphetnek.

Magyarországon, legalábbis amikor én fiatal voltam, Budapesten kívül erre nem volt lehetőség. Ha valaki feljebb akart lépni, messzire kellett mennie, mert sok városban csak egy szinten volt csapat.

Kinek tartozol a legtöbbel azért, hogy eljutottál oda, ahol ma tartasz?

Messze a legtöbbel a szüleimnek tartozom. Rengeteget segítettek nekem az utam során, és nagyrészt nekik köszönhetem, hogy az vagyok, aki ma vagyok.

A szüleim mellett meg kell említenem néhány edzőmet is: Peter Bohunickyt, aki bevezetett a hoki készségek világába, és Jécsi Gyulát, aki a későbbi nyaraim során sokat segített a fejlődésemben.

Hogyan segített a Study N Sport az utad során?

A Study N Sportnak is sokat köszönhetek, rengeteget segítettek abban, hogy kijussak. Mint már említettem, nem „hokis családból” származom, így nem sokat tudtam a hoki világáról.

Amikor eldöntöttem, hogy ki akarok jutni Amerikába, a Study N Sporttal (akkori nevén EasyGo) közösen navigáltunk az egyetemi hoki felé vezető úton. Együtt tanultuk meg, hogy az egyetemi hoki abban különbözik más sportágaktól, hogy a hokisok átlagosan később kezdik el az egyetemet, és sokan közülük előtte junior hokit játszanak.

A Study N Sport segített az egyetemekkel való kommunikációban, és végső soron döntő szerepet játszott abban, hogy elhelyezkedjek a Castletonban. A Study N Sport nélkül valószínűleg nem jutottam volna el az egyetemre.

Mi volt a legnehezebb része az Amerikában töltött éveidnek, és mi volt a legjobb élményed?

Az Amerikában töltött éveim legnehezebb részének a sérülések kezelését tartom. Az egyetem előtt nem volt semmilyen komoly, szakadásos jellegű sérülésem, és ezek kezelése nem egyszerű. Nincs olyan egyértelmű terv, mint egy törésnél, ehelyett napról napra kell venni a dolgokat. Szeretnél minél előbb visszatérni, és sok esetben úgy érzed, hogy készen állsz, de egy mozdulat után visszatér a fájdalom. Ilyenkor nehéz visszalépni, és hagyni, hogy más éljen a lehetőséggel, de a csapat érdekében erre szükség van. Ugyanakkor az is nehéz, hogy elveszíted a pozíciódat a csapaton belül, majd megpróbálod visszaküzdeni magad oda.

A legjobb élményem a barátaimmal töltött idő volt. A jégen és azon kívül is mindent együtt csináltok négy éven keresztül, és életre szóló kapcsolatokat építetek. Nincs egy konkrét legjobb emlékem, de amire a legboldogabban emlékszem, azok a szobatársaim, a csapattársaim és a velük töltött idő.

De másfelől az sem rossz érzés, amikor a Veteránok Napján a saját jegükön vered meg a rivális, országosan rangsorolt katonai akadémiai csapatot.

Mit csinálsz most, mi a jelenlegi foglalkozásod, és a jégkorong mennyire része még az életednek?

Jelenleg csapatot keresek; szeretném jövőre profi szinten folytatni a jégkorongozást. Idén nyáron a szokásos módon végzem a nyári felkészülést, mellette pedig igyekszem a lehető legtöbbet programozni.

Ha újrakezdhetnéd, megtennéd újra? Miért?

Ha újrakezdhetném az egészet, biztosan újra megtenném. Még jobb lenne, ha megtarthatnám azt a tudást, amivel ma rendelkezem. Sokszor hoztam olyan döntéseket, amelyeket másképp hoztam volna meg, ha tudtam volna, hogyan működik a tágabb hoki világ.

Ettől függetlenül nagyon élveztem ezt az egész utat, rengeteget tanultam közben, és emberileg is hatalmasat fejlődtem.

Mit üzennél azoknak a fiatal hokisoknak, akik jelenleg azon gondolkodnak, hogy Amerikába menjenek tanulni és sportolni?

Azt hiszem, az lenne az üzenetem, hogy vágjanak bele, és hozzák ki a lehető legtöbbet minden percből. Ez a néhány év nagyon gyorsan elrepül; még mindig úgy emlékszem az első napomra, mintha csak tegnap lett volna.

És ne féljenek segítséget kérni, ismerjék meg a rendszert a lehető legjobban, mert ahogy a mondás tartja: a tudás hatalom.

Érdekességek, történetek

Az első válogatott meccseimet az akkori klubcsapatom, az Okanagan ellen játszottam, ráadásul az ő hazai jegükön. Az első komolyabb sérülésemet – egy karsérülést – nem más, mint a szülővárosom csapata, a Győr ellen szenvedtem el.

17 évesen Chicago környékére utaztam egy próbajátékra. A repülés után háromórás autóút várt rám, de másfél óra után a sofőr kitett egy benzinkúton az éjszaka közepén, mert haza akart menni. Végül nagy nehezen találtam egy másik fuvart, de egy darabig úgy tűnt, hogy a benzinkúton fogok aludni.

A győri profi szezon előtt vissza akartam utazni Amerikába, de a COVID-időszak alatt Isztambulban közölték velem, hogy nem léphetek be az Egyesült Államokba. Néhány héttel a szezon kezdete előtt csapat nélkül maradtam; végül Győrben kaptam új lehetőséget.